Vendégposzt következik, egy neve elhallgatását kérő egykori tanártól.
Stábunk vacillált, hogy közzétegyük-e ezt, a profilunktól nagyon elütő írást, de végül stábunk megszavazta a közzétételét. Ígérjük, több ilyen komoly írás nem lesz!
Mi a baj a mai magyar oktatási rendszerrel? Ha röviden akarnék válaszolni: minden.
Az egész rendszer egy hibás gépezet, amit ahelyett, hogy megjavítanának, inkább időnként egy jókorát belerúgnak, attól remélve a javulást. A tanári pálya egyáltalán nem vonzó, a tanárképzés színvonala siralmas, az iskolák anyagi helyzete katasztrofális. A problémák zöme nem mai keletű, de amit a kormány oktatáspolitika címén művel, az a maradék eltökélt pedagógusjelöltet is eltaszítja a pályáról, az iskolákat pedig végképp a sárba dönti.
Kövessük végig egy leendő tanár életét az alsó tagozattól a diplomáig! Belép az iskolába, ahol mindjárt egy hivatásába belefáradt, túlterhelt, de motivált tanító néni várja. Ő ebből semmit nem vesz észre, legfeljebb csak annyit, hogy a tanító néni néha mennyire fáradt. Ő semmit nem lát abból, hogy tanórán kívül mennyi adminisztratív teher hárul a pedagógusokra, és abból sem vesz észre semmit, hogy az új tankönyveik finoman szólva is hagynak kívánni valót maguk után. Nem veszi észre, mert szerencséje van: a tanító néni remekül áthidalja a hiányosságokat.
Múlik az idő, a tanulónk pedig elérkezik a felső tagozatba. Furcsa neki az elhivatott alsós tanító néni után, hogy itt már nem mindegyik tanár kedves és odaadó, de azt hiszi, ez így van rendjén a "felsőben". Természetesnek gondolja, hogy itt nagyon sokat kell írni, mivel rengeteg dolog nincs bent a tankönyvekben. Nem panaszkodik, ha komplett feladatokat kell lemásolnia, csak mert az iskolának nincs pénze fénymásolótonerre. Ő még nem lát a színfalak mögé. Egyedül az zavarja, hogy Kristóf bácsi magyarázatát nem érti, és ha megkérdezi, nem tudja jobban elmagyarázni. Az sem zavarja, hogy délután 4-ig kell az iskolában lenni, azt hiszi, ez a normális.
Középiskolás korában már párszor megfordul a fejében, hogy talán még sincs minden rendben az oktatási rendszerrel. A kötelező délutáni testnevelésórákkal, amik mellett irreálisan nagy tehet még különórákra járni; a sokszor érthetetlen és gyakorlatiatlan tananyaggal; vagy azzal, hogy bizony van, aki "pofára osztályoz", és vannak, akik rosszul tanítanak. De nem lázad, inkább próbálja magából a lehető legtöbbet kihozni, elvégre ő is tanár szeretne lenni. Nem érti, hogy miért van szükség az érettségi megszerzéséhez közösségi szolgálatra, de ha egyszer ez a feltétel, nem tud mit tenni. Az érettségije végül a vártnál is jobban sikerül, ezzel pedig megnyílik előtte a tanárképző kapuja.
Ahogy lassacskán felnőtt, egyre több olyan dolgot talált furcsának, amit kisebb korában természetesnek vett, vagy egyszerűen csak elfogadta, hogy "ez így van". Az egyetembe lépve tisztul le neki a kép, itt jön rá, hogy bizony az oktatásban rendszerszintű problémák vannak. Nem is kevés. Ettől ő még nem adja fel a hosszú évek óta dédelgetett céljait, és továbbra is eltökélt szándéka, hogy jó tanár legyen. Csupán a rendszerben csalódott, és fog is még csalódni, ha majd elkezd tanítani.
Kár lenne szépíteni: óriási bajok vannak az oktatási rendszerben. Nincs olyan része, amely jól működne: kezdve az oktatáspolitikától, az általános- és középiskolán át, egészen a tanárképzésig.
Normális dolog egész nap az iskolában lenni? Dehogy az! Nem elég, hogy az optimálisnál jóval több órája van már egy általános iskolásnak is, utána még kötelezik, hogy délután 4-ig (vagy akár tovább) is az iskolában maradjon. Utána természetesen még otthon tanulnia kell, mert ha van napközi, az ritka, ha rendesen el tudja látni a funkcióját.
Nézzük meg a tananyagot és taneszközöket: elavultak, hibásak, rosszak. Sokan szeretnek előhozakodni azzal, miszerint a probléma forrása az, hogy idehaza "túl sok a szünet". Egy nagy fenét! Nem attól rossz az oktatási rendszerünk, mert néha a gyereknek van ideje kipihenni magát. Ha fáradt az ember, akkor rosszabbul teljesít, ha pedig ki tudja pihenni magát, és élvezi, amit csinál, akkor remekelni fog. Igaz ez mind a tanárokra, mind a diákokra. Az pedig ne legyen már a szünet ellen érv, hogy "emiatt sokat felejtenek". Nem ritka, hogy tanév közben két hasonló témakör között a nyári szünet hosszánál jóval több idő telik el. Nézzünk egy példát: 10. osztályban matematikából a geometria téma december-január tájékán kerül elő, és közel két hónapot ölel fel. Előzőleg mikor foglalkoztak geometriával? 9. osztályban, valamikor tavasszal. Legközelebb mikor fog előkerülni? 11. osztályban, valamikor november környékén. Ekkora kihagyáshoz képest egy 2 és fél hónapos nyári szünet semmiség, arról nem is beszélve, hogy sokszor nem alapfeltétele egy téma megértésének az, hogy emlékezzünk az előző témára. Például a 11.-es biológia első témaköre (sejtek felépítése, anyagcsere) tökéletesen érthető akkor is, ha a tanuló semmire nem emlékszik a gombák és zuzmók életműködéséből, ami a 10. évfolyam utolsó témája. Szóval ne ferdítsünk, nem attól fognak a gyermekeink rosszul teljesíteni, mert van lehetőségük pihenni.
Az egyre romló teljesítményért inkább a tanterveket, és az egyes tanórák, műveltségi területek arányát kéne alaposabban szemügyre venni. Valóban szükség van középiskolában a paraméteres másodfokú egyenletekre, miközben alsó tagozatban nincs elég idő rendesen begyakorolni az alapműveleteket? Biztos, hogy első osztályban vágtában kell haladni a betűk tanításával?
Az egész oktatási rendszer elavult és hibás. Bizonyos témaköröket, tantárgyakat feleslegesen erőltetnek, emellett más, lényegesebb dolgokra meg nincs elég óraszám. Az általános- és középiskola 12 éve alatt kb. 600 történelemórája és 300 (vagy kevesebb) informatikaórája van egy tanulónak."Természetesen" amelyiket vélhetően sokkal gyakrabban fogja használni, abból van kevesebb óra, és abból nem kötelező az érettségi. Nem azt mondom, hogy nincs szükség az általános műveltséget fejlesztő tantárgyakra! Pusztán azt, hogy más területek manapság lehet, hogy fontosabbak. A természettudományos műveltség terén is lenne mit behozni, siralmas, hogy egy átlagos érettségiző milyen alacsony szinten áll. Az egyes tantárgyakon belül a tananyagok eloszlásával is óriási gondok vannak. Nézzük például a matematikát: erőltetik a (túl) magas szintű ismeretek oktatását, de azzal vajmi keveset foglalkoznak, hogy megtanuljanak számolni és gondolkodni. De ne csak a matematikát nézzük! Irodalomból elvárás, hogy verselemzés címén tanulj meg egy mázsa (tanár vagy tankönyvszerző által) előre összeállított elemzést, erőltetik, hogy sokszor az életkori sajátosságoknak egyáltalán nem megfelelő regényeket olvass (aminek egyedüli eredménye az olvasás megutáltatása), de az, hogy magadtól egy ismeretlen műről tudj pár mondatot mondani, vagy az, hogy meg tudj írni egy önéletrajzot, az a jelenlegi rendszerben nem számít. Egyre többet követelnek (feleslegesen), az alapok megszilárdítására és a lényeges ismeretek elmélyítésére viszont nem marad idő.
Az iskolák felszereltsége is siralmas. Normális dolog az, hogy nagyon sok iskolában hiány van krétából és papírból? Dehogy normális! Ennek ellenére mindenhol vonják el a forrásokat az oktatásból. Mindennapos dolog, hogy a tanár saját maga vesz krétát, hogy írni tudjon a táblára, meg saját maga vesz papírt, amire otthon, a saját nyomtatójával nyomtatja a dolgozatokat, mivel az iskolában nem tud fénymásolni. A szertárak üresek, a tornatermek felszerelése hiányos. Erőltetik az elektronikus eszközök használatát (ami tegyük hozzá, nem baj), csak épp megfelelő eszközök, és normális digitális tananyagok nincsenek.Ennek (és a (tovább)képzések hiányosságainak) köszönhetően az interaktív táblákat pusztán a hagyományos tábla kiváltására, meg néha Youtube-videók nézésére használják. Az oktatási rendszer rohadásának legfőbb oka a hibás oktatáspolitika.
Kár lenne elhallgatni, de bizony a tanárok között is van olyan, aki talán nem való a pályára. Ez visszavezethető arra, hogy a tanári pálya nem vonzó, ezért leginkább azok mennek tanárnak, akik mást nem tudnak vagy nem akarnak elvégezni. Első éves tanárképzősként egy előadáson elhangzott a kérdés: "Maguk közül ki az, aki azért jelentkezett ide, mert tanár szeretne lenni?" A válasz kiábrándító volt: százötvenből öten tettük fel erre a kezünket. Ez a másik fő oka az iskolarendszerünk haldoklásának. Olyanok jelentkeznek tanárnak, akik nem is szeretnének tanítani. Akik pedig szívesen tanítanának, azok inkább olyan pályát választanak, ahol kevesebb teher mellett többet kereshetnek. ...Mert kár lenne letagadni, egy tanár is pénzből él.
A tanárképzőkben pedig minden van, csak tanárképzés nem. Az egész egy kaotikus, részrehajló rendszer, ahol sok az öntörvényű oktató, akiket csak az érdekel, hogy a saját előadásaikat leadják, és cseppet sem érdekli őket az, hogy tanárokat képezzenek. Nem ritka az sem, hogy két pedagógiatanár egymásnak tökéletesen ellentmondó anyagot tanít. A fő probléma pedig az, hogy ott nem tanárokat képeznek, hanem bizonyos szaktárgyaknak az ismerőit, akik azért némi elméleti pedagógiai képzést is kaptak. Ettől viszont nem lesz az illetőből TANÁR.
Aki pedig a pályára érve lelkiismeretesen végezné a hivatását, az előbb vagy utóbb belefárad, és könnyen lehet, hogy pályát vált. Ki marad a pályán? Ha így folytatódik, akkor csak azok, akik hanyagul állnak a munkájukhoz.
Ja, hogy most már vannak különböző önértékelési csoportok, minősítő bizottságok meg egyebek? Ezzel meg az a baj, hogy nem a valódi tanári teljesítményt mérik. Sőt, nem példa nélküli, hogy abból lesz/lett mesterpedagógus, aki egyszerűen alkalmatlan a pályára. A bődületes nagy fizetésemelés sem annyi, amennyit a kormány mond, sőt, van, aki most többet tanít, de kevesebbet kap, mint ezelőtt. Itt is azok jártak jól, akik közel állnak a tűzhöz. Az, aki szívét-lelkét beleadja, az pedig hosszabb távon vagy összeroppan, vagy pályát vált.
Ha pedig nem tesznek valamit nagyon sürgősen az oktatási rendszerrel, annak közép- és hosszútávon drasztikus következményei lesznek, aminek az előszele már most is érződik.
Ez volt a neve elhallgatását kérő egykori pedagógus írása. Nem vág a profilunkba, de mélységesen egyetértünk vele, ezért úgy döntöttünk: közzé kell tennünk. Ígérem, innentől fogva blogunk visszatér az eredeti stílusához, a közoktatásban pedig remélem, sikerül változásokat elérni.
Béla vagyok.
